Sokan szenvednek attól, hogy nem tudnak megbocsátani másoknak, de talán még többen vannak azok, akik maguknak nem tudnak megbocsátani. A harag, a neheztelés, és az abból származó megvetés, gyűlölet stb. óriási stressz a szervezetünk számára, ami rengeteg időnket és energiánkat viszi el.
Sokszor még azok számára is nehéz a megbocsátás, akik szeretnének megbocsátani. Valami nem engedi ezt. De melyik részünk az, amelyik keresztbe tesz? Az a részünk, amely megsértődött (mert ugye tudod, hogy nem megsértettek, hanem megsértődtél), az képtelen megbocsátani. Ő az elménk, aki elemez, értelmez, kutat, hasonlítgat, ítélkezik, stb. Rá nem tudsz számítani.
De akkor ki tud megbocsátani?
Amennyiben képesek feilsmerni az elménk képtelenségét a megbocsátásra, talán azt is beláthatjuk, hogy nem minden igaz, amit elénk tár. De hála a Teremtésnek, hogy nem csak az elménk vagyunk, itt van velünk a Lélek is. Ő az, akit nem tudja „programozni” a társadalom és így képes észrevenni azt, hogy:
- nem is különbözöm annyira a többiektől, vagyis én is tudok tévedni,
- a lényeg nem az igazam, hanem a szabadságom,
- mindannyian egyek vagyunk, még ha a felszínen különöbözünk is,
- ami elmúlt, az nem létezik, csak az elmémben.
Az igazi önismeret a lélekhez vezető út, ami nem arról szól, hogy infókat gyűjtök magamról, amiket majd „lefűzök” egy mappában, hanem arról, hogy minden pillanatban figyelem magam a Lélek szemein keresztül, ítélkezés, elvárás, értelmezés, hasonlítgatás nélkül. Hagyom magam létezni tökéletlennek, hagyom a többieket tökéletlennek lenni, megelőzve a megbocsátást azzal, hogy nem haragszom meg senkire.